Hogyan keletkezett a Cindrel.
Népmese - írta Grimpix
Hol
volt hol nem volt, még akkoriban, amikor a Himalája kezdett kibújni a
Világóceán közepiből, a Világ teremtésének valamikor az első fertályában
történt, hogy az Úristen egyszercsak lekuporodott. Nem, dehogy, nem úgy
lett a Cindrel ahogyan azt most gondoljátok... ugyanis az Úristen
lekuporodott és építeni kezdett. Mert amikor az Úristen teremtette ezt a
világot, igazán kedves volt neki ez a kicsiny csücske a Földnek, amit
később Erdélyországnak neveztek el az itt élő népek. Úgy is akarta, hogy
az erdei emberek majd biztonságban legyenek itt a töröktől, tatártól és
különösképpen az oláhtól. Nagy várfalakat tervezett mészkőből, palából,
gránitból, homokkőből, meg még amije volt kéznél ott a teremtés
napjaiban. Nagy hegyláncot akart, hatalmas lőréscsipkékkel a gerinceken,
amely körülölelné ezt a kies zugát a paradicsomnak, elrejtve a vad és
más majom betolakodó népek elől. Fel is építette szépen körben a hegyek
alapját annak rendje és módja szerint, s nekilátott, hogy ügyesen fel is
tornyozza az ormokat, s már gyúrta is az anyagot hozzá, hanem a végső
simítások előtt megjelent Gábriel arkangyal és alázatosan a kalapját
gyűrögetve bejelentette, hogy ott lent Afrikában bizony nagy baj
történt, mert az első ember szörnyű hascsikarást kapott a mosatlanul
összeevett almától. Ott fetreng szegény előember kínjában az őserdőben a
micsodáját fogosgatja és differenciálegyenleteket old meg, mátrixokat
szoroz skalárral és folyton valami science-ről hadovál lázálmában, az
ősállatok meg csak nézik álló nap és nem tudják elképzelni, hogy ez mi.
Elsötétült
az Úristen tekintete, s ahogy felugrott gyönyörű munkája mellől, a
kezében éppen gyúrogatott palákat és homokköveket haragosan lecsapta a
földre s tógáját megemelve átlépett a félkész hegyeken, hogy elrohanjon
Afrikába kiosztani az első pofonokat az első embernek, aki lám az első
asszonyállat szavára nem átallot mosatlan kézzel összefogdosott
gyümölcsöket enni pont fix a tudás fájáról, akkor amikor a lelkére volt
kötve, hogy azt a fát a kártevők ellen emberi hülyeséggel permetezték be
az angyalok.
Hát
a földre letoccsantott hegy-alapanyag úgy is száradt meg a napon,
ahogyan azt az Úristen odakente mérgében, s lett belőle egy idétlen
hegyszerű lepény-kupac. El is nevezték az emberek azt Cindrelnek, mert
normálisabb nevet ennek a borzasztóságos valaminek nemigen lehetett
volna találni abban az időben. Volt ugyan egy-két javítási kísérlete az
Úrnak, hogy valamelyest helyrehozza ezt a szégyent, meg is bízta az
Eróziót, hogy kezdjen vele valamit, de az is csak ímmel-ámmal vágta belé
jégfogát s abba is hagyta hamarosan, inkább átköltözött a szomszédos
büszke hegyekbe, szép völgyeket kerekíteni, falakat függőlegesíteni,
sziklákat polírozni.
Így
történhetett, hogy az Úristen végül úgy döntött, hogy kész vége,
beszórja fenyőmaggal a Cindrelt, hogy ne virítson ez a rakás így
világnak csúfjára. De még a fenyőmag sem akart megkapaszkodni a tetején,
kopac ember módjára árválkodott a gyanús kőrakás hosszú évekig. Teltek
múltak az évezredek... rebesgették, hogy vesztes csatái után az Ördög
maga is itt nyalogatta a sebeit, mert ide ugyan utána nem jöttek a
bajszos angyalok se, annyira irtóztak ettől a helytől. Hanem egy szép
napon motorberregés verte fel az erdő csendjét. Korán volt még, úgy tíz
óra pár perc körül, érthető, hogy az Úristen bosszúsan dugta ki a fejét
egy felhő mögül. S hát amint meglátta a kvadosokat ide oda téblábolni a
hegyoldalban, egyből nagyszerű ötlete támadt.
Hát
ez lesz, ezt a semmilyen alakú kupacot, amit még az Erózió is szégyellt
kifaragni, majd szétturkálják az emberek kvadokkal és böhöm
terepjáróikkal önként. Csinálják is csak ők a munkát, hiszen az ők
tudálékosságuk miatt lett ide ez az izé... Cindrel, vagy mi a neve...
Még
ezer meg ezer esztendő kell, amíg hangyaszorgalommal szétkvadozgatja az
ember ezt a kupacot, de ha a kerekük nem kopik el idő előtt,
egyszercsak valóra válik az Úristen akarata, s Erdélyország lesz a
paradicsom legszebb csücske, ahol aztán vad környező népek és a sok
majom emberek többé nem bánthatják az erdei embereket.
